Történelmi rejtélyek megfejtése

És most itt az idő, hogy rátérjünk második Andrásra, akiről elmondhatjuk, hogy valóban uralkodásra szülte a természet. (165) Nem is hiányzott belőle sem a lelkierő, sem a hit, sem a megfontoltság, sem az igazságérzet, éppen csak hatalomvágya látszott túltengeni, mint azt a bátyjával szemben megmutatta, ahogy elbeszéltük. Ámde azt mondják, a trónra is azért vágyakozott módfelett, hogy valami magához és őseihez méltó dolgot cselekedhessen. Miután Lászlót a korai halál elragadta, mindenki őt óhajtotta királynak. Alig hogy letudták unokaöccse végtisztességét, a főpapok meg az előkelők egyetértésével és a többiek szavazatával királlyá tették. Az unokaöccse halálát követő huszonhetedik napon Fehérvárott szertartásosan átadták neki a felségjelvényeket. Aztán hozzálátott az országos ügyek intézéséhez, és sok éven át igazsággal és becsülettel fenntartotta a békességet. A nemes alemann nemzetségből született Gertrúdot vette feleségül, akitől sok gyermeket kapott, elsősorban Bélát és Kálmánt, aztán Andrást és az életszentségéért az utókor szemében mindörökké tisztelendő Erzsébetet. (170) Gertrúd azonban egy bűnnel tönkretette a maga és a férje boldogságát, örök és feledhetetlen gyalázatot hozott magára és a családjára. Mielőtt e gazságot rendre elbeszélnénk, néhány kiegészítést tartunk szükségesnek, hogy a történet érthetőbb legyen.

Mialatt a keresztény közösség többi fejedelme gyakran vállalt szent hadjáratot Szíriába, Magyarország királyai hol a szomszédokkal hadakoztak, hol otthon őrizték a nyugalmat, ezért a pápák néha, mások elég gyakran a szemükre vetették, hogy ez nem rendes magaviselet, elvégre éppen azok henyélnek otthon haszontalanul, akiknek a legnagyobb a gazdagságuk és a tekintélyük, éppen ezek nézik el, hogy a keresztények ügye veszélyben forog, és egyáltalán nem segítik a többieket, akik iparkodnak, fáradoznak. Ezt még Bélának is többször felhánytorgatták, aki pedig önmagát is felajánlotta az üdvözítőnkért való katonáskodásra, hogy e gyalázkodást elkerülje. Nagyon szégyellte ugyanis, hogy elszalasztotta a részvételt sógora, Fülöp francia és Richárd brit király hadjáratában, de akkor mindenféle elfoglaltság, utóbb meg halála akadályozta jámbor fogadalma teljesítésében. (175) Fia, András, úgy határozott, hogy ő fog helytállni apja nevének meghurcolásáért és kötelezettségének teljesítéséért, minek megtételére, mikor még a hercegséget viselte, pápai üzenet is többször sürgette. Sőt, olykor éjszakánként apja szelleme is erősen ösztökélte, hogy oldozza fel őt a fogadalom kötelékéből. Erre az időre esett a keresztények javára nagy gondot fordító Honorius pápasága, aki – miután Perugiában harmadik Ince örökébe lépett – azt tartotta legfontosabb feladatának, hogy mihamar megszilárdítsa a szíriai keresztény közösség bizonytalan helyzetét. Hogy a görögök támogatása ne hiányozzék, illetve azok ellenkezése ne hátráltassa az ügyet, az isteni Lőrinc egyházában, mely a Tiburba vezető úton áll, császári fejekkel megkoronázta a császárrá jelölt auxerre-i Pétert, aki ezt követelte, és feleségét, Jolét. Aztán az apostoli szék legátusaként kiküldte Görögországba és Szíriába bíborosát, Colonna Jánost. Ez haladéktalanul elutazott a városból, elment Brindisibe, ahova magával vitte a császárt és feleségét. (180) Innen a velencei flottával mindannyian áthajóztak Durazzóba, melyet Tódor, az albánok fejedelme elfoglalt a velencésektől, Péter pedig önként megígérte, hogy visszaadja nekik; megostromolta, de a támadás nem járt eredménnyel, majd valamivel később beleesett Tódor hálójába, és a legocsmányabb tömlöcbe csukták. A bíboros elment Konstantinápolyba, a keresztények érdekére gondolva a fejedelmeket mindenfelé buzdította, és gondoskodott a hadiszükségletről. A keresztény fejedelmek, akik a kegyes hadjáratra szívesen vállalkoztak, eközben nagy sereggel összegyűltek.

E fontos háború vezéréül Andrást nevezték ki, aki a szentséges sorozásnál elsőként adta a nevét e katonaságra. András után közülük elsősorban Ausztria hercegét és Henrik nevers-i grófot említik, továbbá Valtert, Gallia királyának a kamarását, a maule-i Milót és az isteni Zsuzsanna vicomte-ját. (185) A velencei évkönyvek azt állítják, hogy Andrást és seregét a velencei flotta vitte el Szíriába, és a velencések ezt azért tették meg nagy örömmel, mert András csupán csak a szállítás fejében önként odaadta nekik Dalmácia teljes tulajdonjogát, amely előzőleg a magyaroké volt. Erről azonban a magyar évkönyvek hallgatnak, vagy azért, mert ilyen egyezséget a király sohasem kötött azokkal, vagy – ha a história igaz és megtörtént tényről beszél – jogtalanul mellőzik. Ellene szól azoknak a magyaroknak a hagyománya, akik az eleiktől hallottak erről, és úgy emlékeznek, hogy András király Pannóniából kivonulva Konstantinápolyba ment a sereggel, mint ahogy azt az alább következőkből gondolni is lehet, és a trákiai Boszporuszon kelt át Ázsiába. Ugyanis a pápai legátus és Jole a velencei flottával Konstantinápolyba ment el, oda gyülekeztek mindenhonnan a kereszt felvarrt jelével megjelölt csapatok. A legkevésbé sem látszik valószínűnek, hogy a keskeny kis szoroson való átszállítás fejében mondott volna le önként Dalmácia jogáról, amelyért annyi sok vér ömlött. (190) Amikor tehát András, akire pápai felhatalmazással a keresztény közösség főségét bízták, megérkezett Konstantinápolyba, ott találta a pápai legátust, és egy darabig kénytelen volt várakozni társaira, míg a többi hadvezér összegyülekezett. Eközben történt az a szörnyű és örök emlékezetre méltó eset, amelynek során Magyarország királya bizonyságát adhatta lelkierejének és szilárdságának.

Elmondják ugyanis, hogy mielőtt András külföldre indult volna, hogy az országról megfelelően gondoskodjék, egész Magyarország élére állította a nemes Bor nemzetségből született, próbált hűségű és bölcsességű férfiút, Bánk bánt, rá ruházta a királyi palota igazgatását, becsületére bízta a királynét, gyermekeit és vagyonát, mindenekelőtt arra intette, hogy törvényesen kormányozza az országot, senkivel szemben se tűrje el a jogtalankodást, minden szomszéddal egyformán tartsa a békét; továbbá figyelmébe ajánlotta a nyugalmat és a tisztességet. Bánk bán erős lélekkel vette át az ország reá bízott főségét, arra gondolt, hogy remek alkalma nyílik erényeinek és hűségének bizonyítására. A szerencse féltékeny lett rá, és igyekezetének kedvező kimenetelét meghiúsította. Egyszer odaérkezett Alemanniából Gertrúd királyné fivére, hogy a férje távollétén szomorkodó nénjét vigasztalja; néhány napig ott tanyázott nála, és az asszonyt mindenféle pajzánsággal szórakoztatta; nem ártatlanul cselekedett így, hanem mert tudta, hogy az mindig nagyon elnéző iránta. (195) A királyné körül éjjel-nappal ott forgolódott Bánk bán felesége, egy feltűnően szép, rendkívül bájos és hihetetlenül szemérmes asszony; Gertrúd nagyon kedvelte a társaságát. Öccsét azonnal elfogta az asszony iránti szerelem, tisztessége még külsejénél is jobban izgatta, és rövidesen úgy nekitüzesedett, hogy majd belepusztult. A királyné észrevette öccse lángolását, és valami meggondolatlan együttérzésből, mely többnyire az asszonyi lélek sajátja, túlságos engedékenységet mutatott. Nemcsak beszélgetésre hívta magához kettejüket, hanem sokszor lakomára is, a csevegőket magukra hagyta, és amennyire az illem látszata alatt lehetett, alkalmat teremtett a szerelmeskedésre. Végül, amikor látta, hogy az asszony hajthatatlan tisztessége semmiképpen sem inog meg, egy félreeső szobában otthagyta őt az öccsével együtt, ahol az szemérmén erőszakot vett. (200) Szegényke hallgatott a gaztettről, hazament a férjéhez, de amikor az magához ölelte, hogy utódról gondoskodjon, így szólt: Milyen asszonyt szeretnél ölelgetni, te boldogtalan, vajon a feleségedet, vagy egy büdös kis kurvát? Bizony, ha a feleségedet, akkor csalatkozol, ha pedig egy becstelen szajhát, akkor jól vigyázz, hogy meg ne fertőztesd magad egy bemocskolt ringyóval. Meggyalázták a te nyoszolyádat, Bánk bán, mert hitvesedet a királynéra bíztad, ő meg elvetemült kerítőnőként odavetett az öccsének, hogy megerőszakoljon. Nosza, szabadítsd meg ártatlan lelkemet ettől a testtől, amelyet nem az én vétkem, hanem a másé fertőztetett meg. Kérlek tehát, Bánk bán, itt helyben ölj meg, hogy az ártatlanság szellemének megsértéséért bosszút állj, ne kelljen lelkem és testem engesztelhetetlen gyilkosává válnom, és becsületedet ne szennyezze ez az aljasság. (205) A felháborodott férj haragját leplezve vigasztalja asszonyát, ölelgeti, csókolgatja a zokogót, kérleli hitvesi szerelmükre, melyet nem az ő hibája, hanem más kéjvágya sértett meg, hogy titkolja el közös gyalázatukat, és megígéri, hogy ha itt lesz az ideje, mindkettőn a legsúlyosabb példaadással fog bosszút venni. Az asszony lelkét megnyugtatja, de saját elleplezett haragját nem tudja fékezni, másnap néhány emberrel bemegy a mit sem sejtő királynéhoz, kirántja a köpenye alatt viselt kardot, nekimegy, és halálos szúrással keresztüldöfi. Aztán a véres karddal a hökkentek elé lép, kiáltozik, hogy jogos haragjában ölte meg Gertrúdot, mert az az ő feleségét aljas kerítőnő módjára erőszakra vetette oda elvetemült öccsének. A tömeg közepén becsülettel megvallja, hogy semmiféle büntetést sem fog visszautasítani, hanem másnap néhány főnemes kíséretében egyenesen megy Andráshoz Konstantinápolyba, és ott önként vállalja a felségsértésért járó büntetést. E szavakra a zajongás elül, ő pedig a főurak közül maga mellé vesz néhány kísérőt, és megállás nélkül megérkezik Konstantinápolyba; ott találja a királyt, aki még nem hagyta el Európát. Ahogy a színe elé lép, így szól: Itt van, király, országod kormányzója, akit mások alighanem aljas királygyilkosnak tartanak. (210) Az igazságosságodban bízó Bánk bán elkövetett bűne után nem keres szökéssel büntetlenséget, hanem tisztességes úton a méltányos bíróság ítéletét várva hozzád jön, hogy ha törvényesen alulmarad, elszenvedje az azonnali súlyos büntetést. Nem kér magának más bírót, csak azt, akit megsértett, és aki inkább lehet vádló és bosszúálló, mint bíró. De a vádlott e hallatlan merészségét fejedelmének hallatlan igazságossága szüli. Gertrúd a feleségemet, akit szolgálóként bíztam rá, odavetette féktelen öccsének, hogy megerőszakolja. Jogos haragomban megöltem álnok úrnőmet, mert nem tűrhettem a gyalázatot, amelyet – mint a te példádból megtanultam – a halálnál is rosszabbnak tartok. Itt van, király, a jogosan gyilkoló kard, amelyet hitvesed vére szennyez. Hát ha vétkeztem, amikor az elviselhetetlen szégyentől megszabadítottam magamat, ezzel a karddal vágj le nyomban; ha úgy gondolod, hogy joggal tettem ezt, az egész világ előtt emlékezetes ítélettel ments föl most engem, nehogy úgy lássék, mintha hiába jöttem volna ide az igazságban bízva. (215) A király nagy önuralommal hallgatta a vétkest, hogy arca és lelke a legkisebb változást se mutassa, így felelt: Irántam való bizalmad, Bánk bán, eléggé megnyugtat felőled. Ha a dolog úgy áll, ahogy mondod, térj most vissza az országba, viseld szokott hűségeddel a rád bízott tisztet, és mert ezt a szent hadjáratot nem illik főbenjáró ítélettel megakasztani, majd megítéllek, ha visszatértem Magyarországra. Ezekkel a szavakkal elbocsátotta az embert, és hozzálátott, hogy csapatait átszállítsa Ázsiába.

Miután a vezérek a pápai legátussal megérkeztek Szíriába, csapataikat egyesítették János jeruzsálemi királyéval, és elsősorban Damiata ostromát tervezték, mely Egyiptom ősi, Nílus menti városa, egykor Heliopolisnak nevezték, mely név a Napból származik, melyet a görögök Héliosnak mondanak. Ugyanis úgy gondolták, hogy sokat használ az ügynek, ha először ezt a várost támadják meg, melynek birtokában könnyebben szerezhetik meg Kairót és a közeli Babilont. Tudták, hogy e két város birtokbavétele után a szerecsen nemzetet gyorsan kiirthatják. Az üdvösség ezerkétszáztizennyolcadik évében, május idusán András fővezér az összes fejedelem egyetértésével elindította a tábort Damiata felé; a várost bátran megtámadta. (220) Hármas téglafal, valamint a Nílusból kivezetett árok vette ezt körül, és hosszúkás sziget formájára nyúlt el. Mellette állt egy fároszi torony, vaskosságára és magasságára nézve nem hasonlítható ahhoz a régihez, amelyről Pharosnál és a Nílusnál olvasunk, de amely a külvárost, a kereskedők bódéit és a városi magtárt a kalózoktól és rablóktól megvédte. András király nekimegy ennek a városnak, amelyet a szultán sok és sokféle munícióval látott el, és mert két elővárosa van, az egyikhez ő maga lát hozzá Ausztria hercegével, a másikhoz a kamarás meg a többi. Először is a tornyot törik a mellé állított masinákkal. Az öldöklés mindkét részen napról napra fokozódik, azonban többen esnek el azok, mint a mieink közül. A katonák ereje és a vezérek tehetsége elfoglalja a tornyot meg az elővárosokat, megszerzi a csűrt meg a dúsgazdag áruraktárakat, a katona pedig nemcsak az éhségtől szabadul meg, hanem busásan meg is gazdagszik. (225) Az őrség részint elesik, részint fogságba jut; aki közülük fölveszi az igaz hitet, nemcsak életét és szabadságát nyeri vissza, hanem elvesztett javait is. Viszont azok, akik megátalkodottan kitartanak átkozott pogány hiedelmeik mellett, halállal bűnhődnek; néhányan szolgaságba kerülnek. A szerencse ez első kedvezése a keresztények önbizalmát nem kevéssé növeli. Elszántságukat nemcsak a győzelem derűs előjele dagasztja, hanem a dús préda öröme is, ugyanis minden élelmiszert és elraktározott árut a katonaság kap meg. András e módon kívánja a közvitézeket fellelkesíteni a harcra. A hadvezér bőkezűségének eredményeképpen a katonaság mit sem óhajt jobban a csatánál. A tél fele már eltelik, amikor kellemetlen áradás érkezik. A Nílus ebben az időszakban nem szokott kiönteni, azonban a heves délkeleti szél a tengert úgy feldagasztotta, hogy visszaáramolva felduzzad, a tábort mindenestől elárasztja, ami a felszerelésben és az élelmiszerben szörnyű károkat okoz, az elemózsia az árvízben megrothad. (230) A fővezér összehívja a püspöki kart, mert úgy véli, hogy a bajt égi eszközökkel kell orvosolni, és az isten segítségéért kell folyamodni, nehogy a szentséges kezdeményezést e roppant csapás meghiúsítsa. Ezért a püspökök utasítására általános böjtöt hirdetnek. És íme, a böjt végére a tenger lecsillapodik, és teljes szélcsend áll be.

Ezenfelül az isteni gondviselés váratlanul egy még nagyobb diadal lehetőségét kínálja fel a keresztényeknek. A Nílusnak az az említett keskeny árka, amely Damiatát körülveszi, az választja el a mieinket a szultán egy sokkal nagyobb táborától, amely alig ezer lépésre, az öreg Nílus partján áll, amelyen a szultánnak lehetősége van csapatokat meg ellátmányt ki-be szállítani. Amikor ezt a mieink észreveszik, hogy hiábavaló ostrommal ne csapják be magukat, Andrásban az a vágy ébred, hogy a várost minden oldalról ostromolja, ezért úgy dönt, hogy a sereget a Níluson túl és innen is elhelyezi. (235) Azonnal átküld a Níluson egy erős hadtestet táborverés végett, mégpedig azon a részen, ahol – mint mondtuk – az ellenséges tábor helyezkedik el. Ezt a szultán a kémeitől megtudja, megijed a keresztények rajtaütésétől, és fölszerelést, poggyászt hátrahagyva azonnal kivonul a dúsgazdag táborból. A vezér ennek láttára nyomban megszállja az üres tábort, amelyet minden szükségessel reményen felül rakva talál. A túlparton felállítja a másik tábort, a kettőt híddal kapcsolja össze, hogy kölcsönösen oltalmazhassák egymást, és a várost szorosabban zárják körül. Damiatát erre súlyos kétségbeesés keríti hatalmába, melynek oka a szultán menekülése. Karadin, a néhai Szaladin fia, a szultán szökéséről és a keresztények sikereiről értesülve letesz arról a reményről, hogy Jeruzsálemet továbbra is tarthatja, de hogy azt elfoglalása után a keresztények se tarthassák meg, elhatározza, hogy lerombolja. (240) Megváltónk sírjának és templomának háborgatásától visszatartja a kezét, amit egyesek az istenség tiszteletével, mások a keresztény polgárok tiltakozásával magyaráznak, tudniillik Jeruzsálemet szírek, örmények, etiópok, grúzok és más, hitünkön levő ázsiai népek lakták, és azt mondják, hogy Karadin ezek kedvéért tartóztatta meg magát. András emellett flottát állíttat a Nílusra, nehogy bárkinek is bejárása legyen a városba, ostromtetőket vitet oda, körös-körül több vívótornyot is állít; semmi eszközről sem feledkezik meg. Az ostrom alá fogott városból semmiféle fölszerelés sem hiányzik, és ennek birtokában bátran áll ellent. A lakók a falakon harcolnak, az árok távoltartja a támadót, és néhány hónapig nem kell aggódniuk sem az őrszemélyzet, sem az élelmiszer miatt; eközben itt is, ott is sokan elesnek, így telik el Damiatánál az első nyár, a tél, a rá következő tavasz. (245) András nagyon aggódik, de a gall előkelők még inkább, hogy katonai vállalkozásuk a háború kezdetén meghiúsul Damiatánál, nem nyílik lehetőségük a szultánnal való ütközetre, akit – ha a szerencse úgy hozza – legyőzve, a többit játszva birtokba vehetnék.

Miközben a keresztény sereg ég a harci vágytól, június idusa táján váratlanul felbukkan a szultán, mérhetetlen sereget vezet, és tábort ver Babilon és Damiata között, azt minden lehető módon biztosítja, ám az ellenségnek minden heccelés ellenére sem kínál lehetőséget a csatára. A francia vezetők, hogy felrázzák tespedtségéből az ellenfelet, aki biztos győzelem nélkül nem hajlandó ütközetbe bocsátkozni, András király tiltakozása ellenére kedvezőtlen harci feltételek mellett is harcba indulnak a szerecsen katonaság ellen, azzal kérkedve, hogy a szultánt megcsúfolják vagy megkárosítják. János jeruzsálemi király támogatja a franciák meggondolatlan vakmerőségét, inkább a velük való rokonság miatt, mint vezéri tiszténél fogva. A gallok tehát nekiveselkednek a tábor ostromának, a sáncok mögött meghúzódó ellenfelet gyalázkodó ordítozással hergelik; az meg az erődítmények mögül nézegeti, hogy hányan lehetnek az ingerkedők. (250) A barbár látva a támadók kis számát, úgy nekibátorodik, hogy rögtön kitör, megrohanja a franciákat, és akkora tömeggel ront a hetvenkedő népségre, hogy jóformán a legelső rohammal nemcsak visszaveti, hanem leveri, lekaszabolja, elfogja. A foglyok javaként Valtert, Gallia királyának a kamarását, a maule-i Milót és az isteni Zsuzsanna vicomte-ját említik. Mondják, hogy János királyt kezén és arcán összeégette az úgynevezett görögtűz, amelyet a szerecsenek fáklyákkal és hajítódárdákkal szoktak dobálni. András király a gallok példájával figyelmezteti a többieket, hogy ne csak a szultánnal, hanem az ostromlott várossal való küzdelemmel is hagyjanak fel. Rájön ugyanis arra, hogy a várost sem erővel, sem kiéheztetéssel nem lehet elfoglalni. A vallásos király isteni segítséget vár, hogy a bevehetetlen várost bevegye. (255) A hadvezér nem is csalatkozik reményében, mert a várost váratlanul pestisjárvány támadja meg. A franciák szerencsétlen csatája után az ötödik hónapban néhány katonának akaratlanul is feltűnik a városban uralkodó csend, közelebb lappanganak a kapuhoz, hogy kifürkésszék, mi történt odabent. Amikor a bástyákon és a falak mögött mély némaságot tapasztalnak, azt hiszik, hogy az előőrsök elaludtak, vagy valami okból távol tartózkodnak, ezért óvatosan visszahúzódnak, hogy társaikat sürgessék a létrák azonnali odavitelére. Ez megtörténvén, az odatámasztott létrákon felmásznak a kapubástyára, és mert senki sem áll ellen, egy szakaszt beküldenek, baltával, feszítővassal betörik a kaput, az előszaladó szerecseneket leöldösik. A kapu megnyílván a többiek előtt is, az ostrom tizennyolcadik hónapjában egykettőre birtokba veszik az óhajtott várost. (260) Oda benyomulva senki sem bukkan fel előttük, ezért eleinte arra gyanakodnak, hogy az ellenfél lest és cselt vetett; a tereken, sarkokon senkit sem találnak, az ablakokban senkit sem látnak. Mivel azonban a piacokon, utcákon, épületekben és templomokban holttestek hevernek, ez nyomban elárulja a város katasztrófáját; az ostrom kezdetén hetvenezer ember élt ott, e napon pedig alig találhatnak háromezer haldoklót vagy egészségeset. András a főpapok egyetértésével először is könyörgést tart, és buzgón gondoskodik az istennek való hálaadásról, mert ezt az ősrégi és dúsgazdag várost az ő kegyelméből és segítségével szerezte meg véráldozat nélkül. Aztán a kapukhoz őrséget és mindenhova hadiszerszámokat helyez, majd úgy határoz, hogy mindaddig a táborban marad, míg a pestis gyanúja eloszolván a levegő egészsége helyreáll. Ezért a szerecseneknek meghagyják az életüket, hogy a tisztogatás feladatát és gondját ellássák. (265) A járvány elmúltával Mohamed irdatlan költséggel épült bazilikáját a püspökök határozatából a hatalmas szűz Mária anyának szenteli fel, és püspöki rangban főpapot állít az élére. Amikor a szultán megtudja, hogy a magyar király fősége és parancsnoksága alatt Damiatát elfoglalták, táborát azonnal megbontja, elindítja, és Kairóba meg Babilonba vonul vissza. A keresztények a tavasz kezdetén, február kalendáján a levegő megtisztultával bevonulnak a városba; másnap a pápai legátus a püspökök páratlan koszorújában megtartja az isteni szűz tisztulásának az ünnepét. Az utcákon, tereken, sarkokon mindenfelé fáklyákat, gyertyákat helyeznek el, hogy a győzelem istenének illő tiszteletet adjanak. A királyt e napon a többi vezérrel együtt a katonák üdvrivalgása közepette ujjongva bevezetik a városba, ő elnököl az ünnepségeken, és minden oltárnál hálaadást rendez. (270) A dúsgazdag és hatalmas városból szedett zsákmányt a katonák között rang szerint szétosztja, a többit istentiszteletre és adományra fordítja. Aztán a fejedelmi tanács elé terjeszti a terület felosztásának az ügyét, ahol mindannyian úgy vélekednek, hogy miután a szultánt Babiloniából kiűzték, a katonák házakat és hozzájuk tartozó földeket foglaltak el, azokból az ő példájukra kolóniát szervezzenek, és azt írják a nevükre. Tehát törvényt alkotnak a gyarmat megszervezéséről és a földügyről.

Mialatt Szíriában így mentek a dolgok, Péter konstantinápolyi császár Tódor durazzói zsarnok börtönében meghalt; birodalmát eközben Jole kormányozta. A latin előkelők erre visszahívták a Galliákból és császárrá tették Péter fiát, Róbertet. Honorius pápa Toulouse-ban az isteni Domonkos segítségével úrrá lett a szakadárokon, és nyomban megerősítette annak szerzetesrendjét. Ugyanezen időben a római császárrá jelölt Frigyes Ottó halálával visszatért Rómába, ahol Honorius átadta neki a császári koronát. (275) Valamivel előbb elveszítette az anyját, Konstanciát, bitangságának józan féken tartóját, és most mintegy zabláját vesztetten rávetette magát a féktelenkedésre, és a pápa ellen számtalan gaztettet és jogtalanságot követett el. Honorius megharagudott rá arcátlan pimaszsága miatt, és a fiatalurat súlyos átokkal büntette meg.

Szíriában ezekben a napokban virágzott a keresztény közösség, mert a keresztény vezérekbe nagy lelkesedést öntött az a remény, hogy a szultánt és az egész szerecsen népséget rövidesen megsemmisítik. És ezt a vártnál gyorsabban el is érték volna, ha nem jön közbe János jeruzsálemi király önhittsége, amely miatt a nagy vállalkozás némi késedelmet szenvedett. Ez ugyanis úgy vélekedett, hogy Damiatának az ő uralma alá kell kerülnie, és nem vette figyelembe, hogy mennyivel tartozik a pápa bíborosának és Andrásnak, a szentséges hadjárat fővezérének; az illendőség ellenére ezek jelenlétében mindent az ő megkérdezésük nélkül intézett. (280) E szemtelenség miatt a legátus egyszer-kétszer finoman figyelmeztette, hogy ne sértse meg a magyarok királyát meg a többi előkelőséget, ő azonban nem tűrte a kioktatást, hanem az élelem fogytára hivatkozva elment Jeruzsálembe; sok katona követte, és csak kérlelgetéssel lehetett rávenni a visszatérésre. Eközben András a többi csapattal Damiatában töltötte el a nyarat meg a telet, János pedig tavasszal jött vissza a táborba. Azért a Damiatában eltöltött, a vártnál több idő nem múlt el haszon nélkül, mert a genovai, a velencei meg a pisai flotta rengeteg katonát hozott Szíriába, akit a dúsgazdag város bevétele odacsábított. A jeruzsálemi király visszajövetele után tanácsot tartottak, és mindenkinek úgy tetszett, hogy a tábort helyezzék át Kairóhoz és Babilonhoz, ami június idusán megtörtént. A Nílus Damiatát körülvevő csatornája mentén tették meg az utat; a Nílushoz érkezve találtak ott egy hidat, amelyet az ellenfél épített, és látva, hogy gyenge őrség védelmezi, András azonnal elfoglalta. Péter és Pál apostol születésnapja másnapján Babilontól három mérföldnyire tábort vert. (285) A szultán Kairóba és Babilonba megszámlálhatatlan szerecsen sokaságot vont össze, és látszott, hogy ez nem fog egyhamar kifogyni az élelemből; a keresztény hadvezér, aki részint a Níluson, részint szekéren körülbelül négy hónapra való eleséget szállított oda, azt remélte, hogy az ellenfelet sokkal gyorsabban győzi le fegyverrel, mint kiéheztetéssel. Ezért naponta provokálta a szultánt, hogy az ütközetbe bocsátkozzon, az ellenfél félelmet színlelt, és a mieink ellen hallatlan veszedelmet agyalt ki. A mieink mintegy két hónap alatt beteltek itt a pusztítással és a rohamozással, az pedig kivárta az alkalmat, a Babilon és Kairó alatt az átlagosnál is magasabb partok közt hömpölygő Nílust eltorlaszolta, és amikor az néhány nap múlva a vártnál gyorsabban felduzzadt, hirtelen átvágta mindkét partot, és a folyam árját az ellenséges táborra vezette rá. A folyó kiömlött, mint az özönvíz, és roméi nagyobb magasságban mindent beborított, a mieinknek elviselhetetlen kárt okozva, a jószágot nemcsak a legelőtől, hanem a begyűjtött takarmánytól is elvágta, az emberek táplálékát tönkretette, és a táborban semmi sem maradt, amivel a katonaság három napig táplálkozhatott volna. Azonnal pusztító ínség keletkezett, amelyet csak békekéréssel lehetett elhárítani; a visszavonulást az áradás akadályozta, a talaj egyenetlensége és a gázlók bizonytalansága pedig egyenesen reménytelenné tette. (290) Csak a Nílus töltésén nyílt kijárás, de azt az ellenség oly sűrű és erős őrséggel lepte el végig, hogy semmiképpen sem lehetett elkergetni onnan. A keresztények végül a legnagyobb szorultságra jutottak, és kénytelenek voltak meghatározott feltételekkel békét kérni Bár jobb szerettek volna éhen veszni, mint szégyenteljes egyezséget kötni, mégis figyelembe vették a közérdeket, hiszen pusztulásuk a keresztény közösségre óriás: csapást jelentett volna, azt pedig, amit megszereztek, a nagy bukásban úgyserr tarthatták meg. András király küldöttei azzal a feltétellel hoztak békét az ellenféltől, hogy Damiatát a benne talált javakkal egyetemben visszaadják a szultánnak, ő viszont a kereszt egy darabját átengedi Andrásnak; a foglyokat mindketten el eresztik; a keresztények visszavonulnak Tyrusba és Akkonba, mely városok nyolc évig békét élveznek. Az isteni szűznek Damiatában szentelt püspökség a barbárok visszajövetelével éppen az ő születésnapján visszatért az ocsmány és istentelen szerecsen szertartáshoz, és ez a tizenkettedik századot követő huszonnegyedik évben történt. (295) Szíria dolga így rendeződött, a szultán visszakapta Damiatát, a változatos szerencséjű András király, Colonna kardinális, az apostoli legátus, aztán Ausztria hercege meg szinte az összes többi keresztény fejedelem ugyanazon az úton, amelyen ment, visszajött Európába.

A következő évben a szultánnal kötött béke oltalmában János jeruzsálemi király is eljött Rómába, ahol Honorius pápa bőkezűen megajándékozta. A pápa ellenfelével, a súlyos átokkal sújtott második Frigyessel kötött rokonságot, amennyiben eljegyezte vele Jolétól született lányát, hozomány fejében pedig szülöttére ruházta azt az anyai jogkört, amely Jeruzsálem királyságában Jole kezében volt. Ez adott aztán a nápolyi királyoknak jogcímet arra, hogy a jeruzsálemi király titulusát is használják. Elutazott Hispániába, ahol Fülöp király káprázatos végrendelettel gazdagította, tudniillik hatvanezer font ezüstöt hagyott Jeruzsálem királyára, ugyanennyit a templom vitézeire és ugyanennyit az ispotály felügyelőjére. Végezetül fogadalomból meglátogatta az isteni Jakab hispániai templomát. Berengariát, a hispán király lányát vette feleségül.

(300) A magyarok évkönyvei elmondják, hogy a magyar légiókkal Pannóniába visszatérő András magával hozta István első vértanú és az isteni Margit koponyáját, továbbá Tamás és Bertalan jobbját, Áron vesszejének egy darabját és ama kancsók egyikét, amelyekben megváltónk a vizet borrá változtatta, valamint nagy tiszteletre méltó ereklyék sokaságát. Az országot a legnagyobb nyugalomban találta, ami valószínűleg nem annyira a vezető politikusoknak tulajdonítható, mint inkább azoknak az istenségeknek, akiknek relikviáit elhozta. Az ereklyéket elsősorban azok a főpapok kapták meg a királytól, akik a néhai királyné jegyzőjének, Erga fia Benedeknek a figyelmeztetésére tiszteletadás végett a visszatérő uralkodó elé vonultak.

A középkori magyar források tehát alapvetően úgy tudják, hogy sikeres katonai akció volt II. András szentföldi tartózkodása -szemben a mostani értékelésekkel- , azonban egyik verzió sem említi azt, hogy II. Andrást megkoronázták volna a Szentföldön, vagy ő maga igényt tartott volna a Jeruzsálemi királyi méltóságra. Azt írják csak, hogy a keresztény sereg vezére és kapitánya lett (a jelenlegi történészi értékelések többnyire ezt is kétségbevonják). Így tehát ezen források nem támasztják alá II. András Jeruzsálem királyává történő koronázását. (érdekes vonatkozása a krónikáknak, hogy úgy tűnik, minél távolabb vagyunk -időben- az eseményektől, annál részletesebben írják le magát az eseményt)

Mit mondanak a külföldi források?

(szerkesztés alatt)

Származása révén tarthatott-e igényt a Jeruzsálemi trónra II. András?